Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kovács TÍmea

2008.10.26

1980-ban

láttam meg a napvilágot a mezőtúri kórház Szülészeti osztályán. Amikor megjöttem a doktor bácsi rögtön el is nevezett "Minimókusnak", hiszen 2 kg 30dkg volt a súlyom és csupán csak 51cm a hosszam. Állandóan lecsúsztam a pólya aljába, úgy kellett megkeresni, hogy hová tűntem. Hatalmas volt az öröm! Mindenki imádott! Csendes, nyugis baba voltam, igaz éjszakánként rendszeresen felkeltem táncolni egy kicsit. Mezőtúron egy gyönyörű kertes házban nevelkedtem. Hosszú, régi vályogház két házrésszel, alsóépülettel, csodálatos kerttel, tele virágokkal. A hátsó kertben hosszú szőlőtőkék, malac, tyúk, liba, pulyka, kutya, macska. A Mamával és a Papával laktunk, Ők az Apukám szülei voltak.
8 évesen elköltöztünk, újonnan épített házunkba, ahol kezdetben teljesen elveszettnek éreztem magam, hiszen azt hittem, hogy mindent elveszítettem, ami kedves volt számomra, mert el kellett hagynom szülőházamat. 2 év múlva megszületett az Öcsém, akit már nagyon vártam. Így újra megtelt a lakás élettel, gyönyörű éveket töltöttünk el együtt, most már négyen. Biztosan a 10 év korkülönbség is sokat számít abban, hogy nagyon jó testvérek voltunk és vagyunk a mai napig. Sohasem veszekedtünk, kiabáltunk, vagy vitáztunk volna, nagyon ragaszkodunk egymáshoz, el sem tudnám képzelni az életem nélküle.
Szüleim mindig is támogattak zenei pályámon, de sohasem szóltak bele az életembe. Inkább csak tanácsokkal láttak el, véleményt formáltak és hagyták, hogy magam tapasztaljam meg az élettel járó nehézségeket, egyedül tanuljam meg kezelni az élethelyzeteket. Viszonylag hamar, 14 évesen elszakadtam tőlük, kollégista lettem, majd 2 év múlva összeköltöztem az akkori barátommal. Ettől kezdve teljesen önállóan éltem az életem, alakítottam sorsomat, Ők pedig a háttérből segítettek.
Szeretek álmodozni, de ugyan ki nem szeret? Mégis tudom honnan jöttem és hová tartok...